Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.

Rémi Courgeon – Botocska

Számomra egy jó könyv elsőre nem gondolatokat, konkrét szavakat közöl, hanem érzelmeket. Elolvasom a könyvet és egy érzés kerít hatalmába. Először még nem is igazán tudom definiálni ezt az érzést. Az idő előrehaladtával azonban elkezdenek áramlani a gondolatok.  A Botocska nekem egy ilyen könyv. Első olvasás után napokig bennem maradt a hangulata. Majd kétszer-háromszor is elolvastam, mire elkezdtek áramlani a gondolatok. És végül teljesen lenyűgözött, milyen sokrétű ez a rövid kis történet.

A könyv főhőse Botocska, igazi nevén Paulina, egy pici, törékeny kislány. Édesapjával és három bátyjával él együtt. A fiúkat a foci, a biciklizés és a számítógép érdekli, Botocska azonban más. Ő zongorázni szeret. Apukája taxisofőr, rengeteget dolgozik, nincs ideje gyermekeire. Így nincs is tisztában azzal, hogy a gyerekek egymás közti kapcsolatát az ököljog határozza meg: az csinálja meg a házimunkát, aki alulmarad a verekedésben. Természetesen a kis Botocska veszít mindig.

Ám egyszer elege lesz mindebből. Abbahagyja a zongorázását és elmegy bokszolni. Eleinte nevetség tárgya, ám ügyességének és kitartásának köszönhetően egyre több elismerést szerez. Egyre gyakrabban kerekedik felül a bátyjaival való küzdelemben, míg végül minden házimunkát a fiúk végeznek. Botocska többé nem zongorázik, a boksztól megdagadt ujjaival nem is tudna.

Egy nap az edzője közli vele, hogy nemsokára meccse lesz. A kislány örül is neki, de meg is ijed. Apukája érzi bizonytalanságát, de nem tud kislányán segíteni. Bátyjai egykedvűen fogadják a hírt. A meccs előtti napon Botocska titokban zongorázik, hogy szembe tudjon nézni félelmeivel. Közvetlenül a meccs előtt, az öltözőben, kesztyűjében megtalálja bátyjai és édesapja bátorító üzenetét. A bokszmeccset megnyeri, és végleg abbahagyja a bokszolást. Ahogy mondja, „Az ököl arra való, hogy kinyíljon, az ujjak pedig arra, hogy szabadon szálljanak!”

Bár a könyv főszereplője kislány és a szerző végig a lágy nők és a kemény férfiak közti ellenétet használja, mégis úgy gondolom, hogy ez a könyv legalább annyira szól kisfiúkhoz, mint kislányokhoz. A történet számos kimondatlan üzenete közt az egyik legerősebb, hogy az életben való érvényesüléshez nem kell érzéseinket eltitkolni. Azzal, hogy magunk előtt is elrejtjük őket, csak ideig-óráig tudunk erősnek látszani. Szerintem ez a probléma elsősorban a kisfiúkat érinti. A társadalom már egész pici koruk óta azt várja el tőlük, hogy minden helyzetben keménynek kell látszani. Hányszor hallottuk már azt a mondatot, hogy „ne sírj már, a fiúk nem sírnak!” Ez bizony komoly terhet jelent nekik. Mivel nekem is vagy egy kisfiam, anyukaként nagyon fontosnak tartom, hogy szabadon megélhesse az érzelmeit. Nyugodtan sírhat, ha bántja valami, de az sem zavar, ha épp valamilyen lányos játékot játszik.

Botocska családjában azonban nem beszélnek az érzelmekről. Apukája rengeteget dolgozik, fekete karikák vannak a szemei alatt, de szerinte ez csupán a bányász korából odaragadt szénpor.  A kislány mégis jól tudja, hogy édesapja mennyire kimerült. A történet olvasásakor az is kiderül, hogy az apuka végig érzi, kislányának nem kellene bokszolnia, de képtelen szavakba önteni féltését. Csupán esetlen kérdéseket tesz fel, hogy „Biztosan ezt szeretné?”. Így Botocska saját magán kívül, másra nem számíthat. A könyv fordulópontja, mikor a kislány közvetlenül a meccs előtt az öltözőjében teljesen egyedül marad félelmeivel. Ekkor találja meg a cédulákat a bokszkesztyűjében, amit családja bátorításként írt. Igaz óriási előrelépés ez az érzelmek kifejezésében, de Botocska bátyjai és édesapja még mindig nem képesek beszélni az érzéseikről.

A kislány magányát erősíti, hogy édesanyja már nincs velük. Ennek ellenére fontos szerep jut neki a történetben. Apukája ugyanis a bátorító üzenetét Botocska anyukájának fényképére írja: „Veled vagyunk, Paulina!” A balkezes kislány a bal kesztyűjébe teszi a fényképet, és a meccset megnyeri.

Az anyaság ezután még egyszer jelenik meg. Érdekes módon nem a szövegben, hanem illusztrációként. Az egyik utolsó képen Paulinát látjuk, amint törékeny édesanyaként zongorázik, ölében a kisfiával. Ez a kép is szimbólumok garmadát vonultatja fel: a finom és nőies Paulina, aki többé nem bokszol, immár egy szerető édesanya, aki kisfiának (nem pedig kislányának) mutatja meg a zongorázás szépségét. Fantasztikusan beszédes kép!

Az illusztráció és a történet tökéletes összhangját a többi képen is megtalálhatjuk. A rajzok régi bokszplakátok hangulatát tükrözik. Számos apró részletet tartalmaznak így erősítve a könyv mondanivalóját. Az egyik képen például Botocska zongorázik, de háta mögött ott a porszívó, utalva a házimunkára, amit neki kellett elvégezni. Vagy a könyv végén található bokszkesztyű, ami vázaként tartja a virágokat.

A történet azért is fogott meg annyira, mert hát nekem is van egy kis Botocskám. Miközben ő igyekszik láthatatlan pajzsot növeszteni, minél erősebbnek látszani, én próbálom őt megtanítani, hogy az érzelmek kimutatásával, megélésével nem válunk gyengébbé. Nem szükséges mindig tökéletesnek látszani.  Izgalmas kihívás ez egy olyan embernek, aki maga is sokáig ebben a hitben élt.  smiley

Tartalomhoz tartozó címkék: könyvajánló